Roncsák Tibor emlékezik

2007-11-07. Tegnap jutott tudomásomra, hogy megszületett a lostcontrolprojekt. Jó ötletnek tartom, és rendkívül örülök neki. Bár nagy veszteség a zenekar számára, mind a „törzsrajongó tábor” számára, hogy az a kis hanganyag is eltűnt, amink volt – ami egyesek szerint az én lelkemen is szárad - , de véleményem szerint nem az a meghatározó dolog, hogy most sírjunk, jajveszékeljünk a múlton és a történteken. Civakodás, újjal mutogatás helyett inkább leírom, hogy nekem mit jelentett ez a zenekar, a LOST CONTROL.

Legbelül úgy érzem, hogy az a pár év, amit a tagokkal és a zenekar szűk baráti társaságával töltöttem, részben meghatározta az elkövetkező éveimet. Soha sem voltam nagy zenész, és nem is leszek. Nem is azért álltam be a zenekarba hogy híres és nagyzenész legyek. Egyszerűen csak úgy jött, mint a pesti gyors. Felszálltam rá és utána nem akartam leszállni. De sajnos jött a végállomás is…

Az egész úgy kezdődött, hogy egy hideg kora tavaszi vasárnap délután összefutottam Pósz Béla régi cimborámmal a már említett Amadeus törzshelyen. Épp a pincérrel vitatkozott hogy kifizette vagy sem a fél literes fröccsét. Kérdezte tőlem, hogy meg van e még a padlásomon az a régi basszusgitár amit látott nálam gyerekkorában.

Biztos meg van. – válaszoltam.

Tudok e rajta játszani? – kérdi.

Nem. – én erre.

Nem számít… Be vagy véve a bandába! – fejezte be Béla, és rendelt még egy korsó fröccsöt.

Ideges voltam, vártam már a szombat délelőttöt, ugyanis akkor kezdődött a próba. A tagok egy részét távolról ismertem, a többit még úgy sem. Csak fél füllel hallottam róluk, hogy ez egy „elit” zenekar, egyetemisták, nagy fejek, és komolyan csinálják, nagy az ambíciójuk. Ezért is csodálkoztam, hogy én hogy kerülök be a sorba. Még gitározni sem tudtam.

Eljött a szombat, és meg kell hogy mondjam, alaptalanul idegeskedtem. Mindannyian jó fejek voltak hozzám. Segítettek, atyáskodtak(jó értelemben), gondoskodtak rólam, néha még gondolkodtak is helyettem. Hisz én voltam a legfiatalabb bandatag, és valakikre fel kellett hogy nézzek, részben példaképeim lettek. Sokszor le lettem cseszve túlzott alkohol fogyasztásom miatt, nemtörődömség miatt. Főként Kollár Andor volt a „nevelőm”, el is neveztem diktátornak, ami a mai napig illik is rá talán. De nem csak engem”rendezett” hanem az egész zenekart. Ő volt a banda atyja. Cimmer Csongor volt a zenekar nyugodsága, békéje, csendje, magabiztossága. Soha nem árulta el mit is érez sokszor. Ezért kicsit rejtélyes is volt. Hódi Izidor volt a csapat kalandora. Neki nem lehetett semmit sem mondani, irányítani. De nem is kellett. Ha megfogta a hangszerét, egyből az szólt, ami kellett hogy szóljon. Pósz Béla, a dobos. És hangszerjavító. És minden javító. Nem találtak még olyan tárgyat fel, amit Béla nem tudott volna megjavítani. Ha nem is az lett belőle ami előtte volt, azért valamire felhasználható volt.

Egyelőre ennyi, és a lényeg hogy a Lost Control a szívünkben és az agyunkban él. Örökre.